A hegedű egy hangszer, négy, kvint távolságra hangolt húrral. A vonós hangszerek hegedű családjának legmagasabb hangolású, de méretre legkisebb tagja. A csoportba beletartozik még a mélyhegedű, vagy közismertebb nevén brácsa, a cselló és a nagybőgő.
A hegedű szavunk lehetséges, hogy „hej” (hejgetős) indulatszavunkból származik; ebben a formában csak a 16.-17. századtól használják, addig a „hegedűs” szó leginkább énekmondót jelentett. Erdélyben a hegedűt mozsika vagy muzsika, a csángóknál pedig cinige néven ismerték.
A legmélyebb húr (ami tulajdonképpen a hegedűn elérhető legmélyebb hang) a kis G, ezt követik az egyvonalas D, egyvonalas A, ill. kétvonalas E húrok.
A hegedűkották általában violinkulcsban (másnéven G-kulcs) íródnak.
A hegedű története
Egy Nicoló Amati-féle hangszer hátlapja, amely Cremonában, 1669-ben készült
Ugyanazon hangszer elölnézetből
A hegedű először Észak-Itáliában, a XVI. század közepén bukkant fel. Annak ellenére, hogy a hangszerek nagy része azóta elpusztult, festményekről ismerjük az akkori „hegedűket”. Ezek nagy része csak három húrt tartalmazott. Valószínűleg a hegedű megalkotói három forrásból kölcsönöztek ötleteket: a rebektől, amit a X. század óta használtak (és az arab rebab hangszer nyomán került be Európába), a fidulától, ill. a Lira da Bracciotól. Az első pontos leírást Jambe de Fer: Zene összegzése című könyvében található, amit 1556-ban adtak ki Lyonban. Egyébként a hegedű ekkor már igen elterjedt volt Európa-szerte.
Egyes állítások szerint az első igazi hegedűt Andrea Amati készítette a 16. század első felében a Medici család részére, akik egy olyan utcazenélésre is alkalmas hangszert szerettek volna, ami minőségében eléri az akkori legelterjettebb hangszer, a lant színvonalát. Mivel Amati eredetileg csak pengetős hangszerekkel foglalkozott, és csak abban az időben kíésrletezett gambák építésével. Mivel a gambák hangja igen szép, de túlságosan gyenge volt, ezért Amati a jövőt egy újfajta, de vonós hangszerben látta. A hegedű megjelenése után igen gyorsan elterjedt Európa-szerte. Pl. az épp aktuális francia uralkodó, IX. Károly egy egész zenekarnyi hangszert rendelt tőle.
A legrégebbi, még egyben lévő hegedű, ami a „IX. Károly” becenevet viseli, Cremonában készült 1564-ben.
Leghíresebb hegedűkészítő családok: Amati, Guarneri, Stradivari. Ezen kívül híresek még Jean Baptiste Vuillaume és Jakobus Stainer munkái.
A köztudatba az ivódott be, hogy a 18. század elejére teljesen kifejlődött és azóta senki sem változtatott radikálisan. Ez így is van, de azért kisebb változtatások történtek:
- a nyak és a fogólap picit hosszabb lett,
- a fogólap sokkal szélesebb és laposabb lett, hogy az ujj jobban ráférjen, ezáltal nagyobb hangja legyen,
- ezen változtatások a híresebb hangszereken (pl. Stradivariusok) is végbementek, mivel a hangmagasság emelkedésével értelemszerűen szükségessé vált a hegedű magasabbra hangolásának igénye is,
- a basszusgerenda könyebb lett, mivel a húrerősség csökkent, ill. statikailag nagyobb szerep hárult a lélekre,
- eredetileg a nyak ragasztva, ill. szögelve volt a hangszerre, és a hátlap elkészültekor került be a hangszerbe; manapság a test teljes elkészültekor illesztik a helyére,
- ill. megjelent az áltartó és a párna.
Ezen a hangszereknek már eléggé eltér a hangjuk az eredetiektől. Szerencsére fennmaradt jópár eredeti darab is, ilyeneket használnak a histórikus előadásmódot betartó zenekarok.
A hegedűből az idők folyamán igen sok speciális változat is készült, úgymint violino piccolo, zsebhegedű, violinofon, elektromos hegedű, hegedűoktett.
A hegedű a barokk kor óta az egyik legfontosabb hangszer a zenekarokban, kicsit később részletezett okok miatt. A hegedű a zenekarok jelentős részét teszi ki. Általában két szólamra vannak osztva, van az első hegedű, amelyik sok esetben a dallamot játsza és virtuózabb, mint a második hegedű, amelyik kiegészítő dallamokat játszik, sok esetben pedig a szólam oktáv vagy tercpárhuzamban van az első hegedűvel, ill. néha megkapja a dallamot. Nem annyira virtuóz, mégis sokszor akár nehezebb is, mint az első hegedű.
Természetesen a hegedű ugyanúgy tagja a vonósnégyeseknek (ami két hegedűt, egy brácsát és egy csellót tartalmaz), mint a többi vonós együttesfajtának, kivéve a konzortokat. Lásd még itt.
Sok nép zenéjében is található hegedű, többek között a magyarban is. Ezenkívül a jazznek szinte kezdete óta része.
Főbb művek hegedűre
Hegedű szóló
Hegedű zongora- ill. csembaló-kísérettel
Hegedűversenyek
Kamarazene hegedűvel
A hegedű felépítése
Főbb részei
- Egy kb. 13 cm hosszú nyak,
- azon fut a kb 27 cm hosszúságú fogólap, amely kb. 14 cm-rel emelkedik ki a kb. 35-36 cm-es korpuszról,
- a nyak végén pedig a csiga található, ami a különböző hegedűkészítők „ismertetőjele” volt, ezen felül ide érkeznek a húrok, amik a kulcsokba kapaszkodnak. A kulcsok a hegedű hangolására szolgálnak.
- Lentebb található az előlap az F-lyukakkal.
- A hangszer testében találhatóak a következők:
- Az elő- és hátlapot pedig az oldallapok tartják össze.
- A négy húr (É-Á-D-G) a húrtartóról indul ki, amelynek vége és egyben rögzítési pontja az álltartó mellett van, a bordázaton.
- A lábnak kettős szerepe van: egyrészt a húrokat félköríves alakban tartja, és így a vonó segítségével egyesével is meg lehet szólaltatni őket, másrészt a láb továbbítja a rezgéseket a hegedű belsejébe, ahol a lélek felerősíti a hangot.
Alapanyagok
Az előlap, a basszusgerenda és a lélek általában lucfenyőből (ami egy világos, erős, de mégis puha fafajta), míg a hátlap, a bordázat, a nyak, a kulcstartó, a csiga és a láb a keményebb juharból készül. A fa típusának kiválasztása általában ugyanolyan elv alapján működik, mint a zongora esetében, ahol a rezgések a lucfenyőn haladnak, viszont az egész mechanika egy keményfa-keretben van.
A fogólap alapanyaga az ébenfa. Egyes régi hegedűknél még megfigyelhetünk elefántcsont fogólapokat. Természetesen előfordulhatnak egyéb anyagok is, de azok nem annyira elterjedtek, mert közel nem annyira strapabírok. A kulcsok és a húrok általában ebonitból vannak.
A húrok eredetileg nyúl vagy báránybélből készültek (a népszerű sztorikkal ellentétben macskabélből nem). Ilyeneket manapság historikus zenekarok használnak, 18. századi, vagy korábbi darabokhoz. Ezek a húrok azonban könnyebben hangolódnak és szakadnak el, mint a modern fémhúrok. A modern A, D és G húrok fémszálak, melyekre szintén fém van rátekercselve, hogy magasabb rezgésszámot érjenek el vele. A rátekercselés lehet rozsdamentes acélból is. Az olcsóbb húrok általában egy rétegűek és tömörök - és sokkal jobban ellenálnak a környezet viszontagságainak, viszont hagminőségük igen megkérdőjelezhető. Az É húr ugyanez, a plusz fém tekercselés nélkül. Egyes esetekben kap tekercselést, ilyenkor általában vékony arany- vagy ezüstréteget tesznek rá- Ezen kívül léteznek olyan húrok, amelyek bél alapra épülnek, kombinálva a kétfajta húr előnyeit.
A vonószőr napjainkban is hagyományosan a ló farkának szőréből készül, bár léteznek olcsóbb vonók, melyekben valamilyen szintetikus anyag helyettesíti a szőrt. A vonókat általában meg kell „gyantázni” (egy gyantadarabot végig kell húzni a szőrön), azért, hogy a vonó vertikálisan ne csúszkáljon, ill. hogy a húrok jobban rezegjenek. Lásd még: vonó.
Méretek
Gyerekeknek általában nem adnak teljes méretű, „egészes” hegedűt a kezükbe, mert az túl nagy lenne nekik. Ezért léteznek „tizenhatodos”, „nyolcados” (ezek elég ritkák), „negyedes”, „feles” és „háromnegyedes” hegedűk. A kisméretű hegedűk tulajdonképpen az egészes hegedű arányos kicsinyítései.
Egy teljes méretű hegedű testének (tehát a nyakat nem számítva) mérete kb. 35,56 cm. A háromnegyedesé kb. 33,02 cm, a feles pedig kb. 30,48 cm. Vannak speciális hétnyolcadosok is 34,29 cm hosszúsággal, de ezek eléggé ritkák, általában nagyon alacsony felnőtt hegedűsök preferálják. A mélyhegedűkből nem készülnek kisebb méretű hangszek. Mivel a mélhyegedűk mérete eléggé változatos, ezért ott meg szokták adni a hangszer testének pontos méretét is. Egy átlagos brácsa kb. 40,64 cm, de készülnek ennél jóval nagyobb hangszerek is.
Az egészes hegedűkből is létezik több méret, például olyan, amely hosszúságában majdnem egy kisebb méretű brácsa is lehetne.
A hegedűkészítés
A hegedűnek két fajtáját különböztethetjük meg, gyártásuk helye szerint.
Gyári hegedűk
Létezik egy háromdimenziós mértani szerkezet, ami pontosan elhelyezi az alkatrészeket. A külső „kontúr” elkészítéséhez pedig a régi mesterhegedűk vonalát használják.
Eme előállítás-típus gyors, gazdaságos, de minősége elég sok kívánnivalót hagy maga után. Általában csak a tanulók használnak ilyet.
Mesterhegedűk
A mesterhegedűket a mai napig céhes keretek között készítik, sok egyedi nevet is kap, lásd Stradivariusok.
Első lépés a terv kidolgozása, ezután a tervek alapján elkészül a műanyagból vagy fémből készült sablon. Ezután a sablon segítségével létrehozzák az elő-, ill. hátlapot, a bordázatot. Utána a nyakat készítik el egy másik fajta fából (általában a juharból), amít a végén a testhez illesztenek. A végén az egészet lelakkozzák.
A többi részt általában külön-külön vagy a mester, vagy az inasok készítik el.
Mesterhegedűkből a feles, vagy annál kisebb ritka.
A hegedű hangja
Egy régóta elfogadott elmélet szerint a hegedű hangját (és úgy általában a vonós hangszerekét) a fa sűrűsége és fizikális tulajdonságai határozzák meg. A hegedű esetében ezt az elő- és a hátlap akusztikus viselkedése határozza meg. Egy ehhez kapcsolódó részletes emlélet megalkotója a német Ernst Chladni. Munkája részletezése (angolul). A hegedű rendkívül szólisztikus hanggal rendelkezik (egyes megállapítások alapján hangja nagyon hasonlít az énekhangra), ezért a dallamot sok esetben a hegedű játsza. Egy jó hegedűs kezében a hangszer igen fürge, és le lehet játszani vele igen nehéz és gyors futamokat. Ezért a hegedű (a zongorához hasonlóan) igen gyorsan virtuóz hangszerré vált.
A hegedülés
Hegedüléskor jobb kézben tartjuk a vonót, bal kézzel a nyakánál fogjuk a hangszert, az állunkat pedig az álltartóra helyezzük. Hangot úgy tudunk lejátszani, hogy a bal kézben az egyik ujjunkkal lenyomjuk az egyik húrt, a jobb kézzel pedig a vonót végighúzzuk a húron. (Ez nagyon egyszerűen hangzik, de természetesen a valóságban mindez sokkal nehezebb, és az alapok elsajátítása évekig tartó gyakorlással jár.)
A bal kéz szerepe a hegedülésben
Vuillaume hegedű, hátulról
Míg a gitárnál a hangszerre ún. érintők vannak szerelve, addig a hegedülésnél a játékosnak saját magának kell elsajátítani, hogy melyik hangnál hova rakja az ujját, különben a hang hamis lesz. Ezért a hegedűsök általában több órát gyakorolnak naponta (nem ritka az akár 6 órás gyakorlás is!), amelynek egy részét skálák és ún. ujjgyakorlatok teszik ki, melyeknek célja az, hogy minél jobban elsajátítsák, hogy mikor hova rakják ujjaikat. A hosszabb, nehezebb futamokat pedig eleinte lassan, majd fokozatosan (általában metronóm használatával) felgyorsítják.
Az ujjak meg vannak számozva: az első a mutatóujj és a negyedik a kisujj. Eme számok gyakran megjelennek a kottában; akár „gyárilag” odanyomtatva (elsősorban a tanulóknak szánt kottákban), akár kézzel odaírva. A húroknak is van számúk, a G a IV., az E az I.
Kezdőknek az elérhető legmagasabb hang a kétvonalas H, amit az E húron letett negyedik ujjal érhetünk el. Az ennél magasabb hangokhoz fekvést kell váltani, a kétvonalas H tehát csak akkor számít az elérhető legmagasabb hangnak, hogyha csak az első fekvést nézzük (hegedű tanuláskor először ezt tanítják). Fekvést úgy kell váltani, hogy a bal kezünket a fejünk felé húzzuk, és abban a helyzetben tesszük le az ujjunkat. Például ha a G húrt nézzük, az ún. első fekvésben lerakva a negyedik ujjunkat egy D hangot kapunk (az első fekvésben letett negyedik ujjak megegyeznek a következő üres húrral). Ha mindezt a második fekvésben tesszük, akkor egy E hangot kapunk, harmadik fekvésben Fiszt és így tovább. Tehát a hegedűn elérhető legmagasabb hang nagyrészt a játékos képességétől függ. Egy jó játékos általában két-két és fél oktávot tud lejátszani egy húron. Természetesen a bekezdés elején említett H-t nem csak az E húron lehet játszani: negyedik ujj esetén az A húron a negyedik-, D húron a kilencedik-, G húron a tizenharmadik fekvést kell igénybevennünk.
Természetesen felmerülhet a kérdés, hogy az Á, D és G húrokon miért van szükség fekvésváltásra, hiszen a magasabb hangokat lehet másik húron is játszani. Nos, ez azért van, mert sok esetben egyszerűbb és kényelmesebb egy húron lejátszani egy menetet, mint villámgyorsan húrt váltani. Ezenkívül a különböző húroknak másfajta hangszíne, erőssége, stb. indokolja az ilyen játékmódot, ezért sokszor maga a zeneszerző beírja, hogy egyes esetekben melyik húrt kéri.
Üres húr
Az üres húr azt jelenti, hogy egyetlen egy ujjunkat se tesszük le a húrra, csak simán meghúzzuk a húrt. Ezt a módszert csak bizonyos hatásokhoz használják, mivel nincs ujj a húron, ezért más a hangszín (nincs rajta az a „fojtottság”), és bizonyos egyéb hatások (pl. a vibrálás) pedig nem érhetőek el. Természetesen a kis G hanghoz mindig üres húrt használnak, mert azt másképp nem lehet lejátszani.
Létezik egy un. bariolage effektus. Ez csak a D, A és E húroknál használhatjuk. A módszer úgy működik, hogy az alsó húrra lerakjuk az üreshúr hangját (mondjuk D esetén a G húrra pl. a negyedik ujjat) és kettősfogással együtt meghúzzuk a D húrral. Ez egy igen egyéni effektust hoz létre, mivel egyszerre két hangszín kombinálódik.
Két húr együttes meghúzásával a dudákhoz hasonló effektust hozhatunk létre, ami gyakran a népzene elemeként használatos.
Kettősfogás
A kettősfogás az, amikor egyszerre két húrt húzunk meg, ezzel létrehozva egy akkordot. Ez természetesen sokkal nehezebb, mintha egy húron játszanánk, mert nemcsak a vonót kell egyszerre két húron húzni, hanem egyszerre több ujjat kell lerakni. Sok esetben fekvést is kell váltani a kettősfogáshoz, különben az akkordot fizikai képtelenség lenne lejátszani. Vannak olyan esetek, amikor mindez három vagy négy hanggal történik, ezeket hármas-, ill. négyesfogásoknak is nevezhetjük, bár a kettősfogás elnevezés - nevével ellentétben - ide is érvényes.
Lásd még: Kettősfogás
Pengetés
Ha a kottában az olasz „pizzicato” (ejtsd: picikátó) van kiírva, akkor a hangot nem a vonó húzásával kell létrehozni, hanem a húr megpengetésével.
Vibrálás
A vibrato (magyarul vibrálás) egy igen gyakran használt módszer, amikor is a hang nagyon gyorsan fel-le változik. Ezt úgy érhetjük el, hogy a lenyomott ujjunk ujjbegyét nagyon gyorsan fel-le mozgatjuk. A hegedűsök általában „le-fel” vibrálnak. A vibrato alatt a hang sokkal dúsabb lesz. Ez a módszer a romantikában volt nagyon kedvelt, és főleg - a maihoz képest - nagyon intenzív volt. A vibrálásnak több változata van: van amikor az újbegyünket mozgatjuk, van amikor az egész ujjunkat, sőt akár az egész kézfejet is lehet („csuklóvibrato”). Természetesen ezek mind másfajta hangszínt adnak, amit játékosa, és a zenemű stílusa válogatja. Egyes stílusokban pl. nem is kell vibrálni.
Régebben azt hitték, hogy az intenzív vibrálással el lehet tüntetni a hamis hangokat, mert a fül úgyse tudja olyan jól érzékelni a hangok változását ilyen gyors változás mellett. Egy tanulmány kimutatta, hogy az emberi fül igen is érzékeli a vbrato magas és mély hangjait, nem csak az egész frekvenciát. Tehát senki se tudja a rossz intonációt vibrálással eltüntetni. Sőt, gyors tempók esetén általában a vibrato okozza a hamisságot. Ezért a tanuló hegedűsöknek általában azt tanácsolják, hogy a vibratót csak a darab megtanulásának legvégén illesszék be.
Üveghangok
Hogyha a húrt nem nyomjuk le, csak megérintjük, akkor üveghangok keletkeznek. Ez azt jelenti, hogy a megszokott erős, homogén hang helyett egy magas, sipító hangot hallunk. Ez azért van, mert blokkoljuk a húr alaphangját, viszont a hangmagasság csak akkor változik, ha egy konkrét ponton lenyomjuk a húrt. Azonban nem minden hang helyén van üveghang, csak a húr bizonyos pontjain, pl. a húr felénél vagy a húr egy-harmadánál. Ekkor a húrnak csak egy része vibrál, pl. ha a felénél fogunk üveghangot, akkor a fele. Szintén ennél a példánál maradva ilyenkor a húr egy oktávval feljebb szól. Ez Pitagorasz felhangrendszer elméletén alapszik. Ha az üveghangot nem jó helyen, ill. nem eléggé érintjük meg, akkor egy nyekergő, hamis hang fog csak szólni.
Az üveghang-létrehozás másik módja az, hogy az egyik húron rendesen lenyomjuk az ujjunkat, és megérintjük a felette lévő kvartot (Ez ugye általában az első és a negyedik ujjra esik, mivel az üres húrt nem lehet használni). Ekkor a lenyomott hang két oktávval felette lévő változata szólal meg, mert a húr ilyenkor négy részre osztódik. Szintén lásd Pitagorasz felhangrendszer elméletét.
Hasonló módszerek alapján még az is létezik, amikor az első hangot lenyomjuk, és egy tercet érintünk meg felette, ilyenkor a terc két oktávval feljebb lévő változata szól, ill. használhatunk még alap + kvint üveghang-fogást is, ilyenkor a kvint 2 oktávval feljebb szól. Eme két fogás elég ritka.
Minden üveghangot elég nehéz eltalálni, főleg az utolsó kettőt. Az üveghangokat nagyrészt a 19. és a 20. század zenéjében találhatunk. Jelölése: a megszokott kör alakú kottafej helyett egy gyémánt-alakú található.
A vonó használata
Korrekt vonótartás hegedűnél/mélyhegedűnél
A vonón található (általában) fekete fadarab a kápa, a másik végén pedig a csúcs található.
A vonót egy fajta sepeciális fogással kell fogni, amivel sokkal rugalmasabb vonókezelést érhetünk el, mint bárhogy máshogy. A vonót a láb és a fogólap közti terület kb. felénél kell húzni, figyelve arra, hogy a vonó vertikálisan ne csúszkáljon.
Ha a vonót a kápától a csúcsig húzzuk, akkor lefele, ha a csúcstól a kápáig, akkor meg felfele húzzuk.
A hang hangerejét a vonó sebességének, ill. a vonóra nehezedő súly mértékének szabályozásával változtathatjuk. Ha a vonót inkább csak nyomjuk, akkor túl recsegő hangot kaphatunk, ha pedig inkább csak húzzuk, akkor a hang nagyon levegőssé válhat.
Ha pizzicato-ról vonóhasználatra kell visszatérni, akkor a kottában az arco kifejezést láthatjuk.
A vonó a mai formáját a klasszicizmus korában nyerte el. A „barokk vonó" nem volt ennyire masszív, mint a mai változat, a fa pedig ellentétesen görbült, mint ma (Egy nagyon nyomott elfordított C-re emlékeztetett.) Ennek ugyan az volt az előnye, hogy a kettős-, hármas-, ill. négyesfogások könnyebbek voltak, viszont pl. fortét nehezebb volt játszani rajta. Emellett élettartama is rövidebb volt.
Lásd még: vonó
Felszerelés és karbantartás
Párna
Ezt az eszközt a hegedű aljára csatlakoztathatjuk. Segít egyenesebben tartani a hangszert, mert a váll és hátlap közötti területet tölti ki. A jobb párnák teljes egészében „testreszabhatóak”, hisz nagyon sok helyen állíthatóak. Lásd kép.
Hangfogó
Fémből készült hangfogó, amely szinte nem is hagyja rezegni a hangszert...
Ezt a fém szerkezetet általában a két középső (Á és D húrokra) csatlakoztatják a láb és a húrtartó közötti részen. Ez a szerkezet megakadályozza, hogy a láb teljes erőből rezegjen, ezért a hegedű hangja kissé fojtottab lesz, ezáltal megváltozik a hangszíne, de ami a legfontosabb, halkabb lesz a hangja. Ezt a szerkezetet speciális hangeffektként is be szokták vetni; igaz, igazán csak akkor hatásos ha az egész vonós szólam felteszi.
Régebben hasonló céllal készítettek olyan „gyakorlóhegedűket”, amik mindösszesen csak egy lapból áltak; a fogásokat nagyon jól lehetett gyakorolni, de hangja az nem igazán volt...
Húrok
A legtőbb hegedűs mindig tart magánál tartalék húrokat, hogyha egy elszakad, akkor rögtön tudják pótolni. A húrokból általában készleteket tartanak; ez azt jelenti, hogy 4 db egyfajta, egy időben és egy módszer alapján gyártott húrt tartanak maguknál, így elkerülve, hogy a különböző húrok esetenként máshogy viselkedjenek, ill. elkerülendő a folyamatosan áltozó alaphangszínt. Általában ezeket a húrokat egy év használat után mindenképpen lecserélik, bár a felső húrokat gyakrabban is lehet, mivel jóval olcsóbbak, és jobban szakadnak.
Egy legenda szerint Niccolo Paganini annyira virtuózan játszott, hogy húrjai gyakran koncertje kellős közepén is elszakadtak. Ilyenkor a darab hátralévő részét a többi húrokon játszotta, olykor eszméletlen magas fekvésekben.
Karbantartás
A hegedű csak ritkán igényel generáloztatást, nem úgy, mint pl. egyes fúvós hangszerek.
A hangszer testét egyszerűen a bútorok tisztításához is használt polírozóval (ill. létezik megfelelő hangszertisztító keverék is, aminek köszönhetően a hangszernek „előjön” a csillogása), míg a húrokat és a fogólapot tisztaszesszel tisztíthatjuk. A fogólapot és a hasonlóan koszos helyeken szeszt is használhatunk, de vigyázzunk, hogy a szesz ne érintkezzen a lakkozott résszel, mert egyes lakkanyagok nem „veszik ezt jó néven”.
Ha a vonón a szőr elhasználódik ill. elfogy, akkor újraszőröztetést igényel. Néha-néha pedig a vonó fa részéről szintén alkohol segítségével a felesleges gyantát eltávolíthatjuk.
Hangolás
Ha isten, mint mondják, a maga képére teremtette az embert, akkor bízvást állíthatjuk, hogy az ember saját képére alkotta a hegedűt, helyesebben a nő képére, mert a hegedű gyönyörű istennő. - Yehudi Menuhin
A hegedűt két módon is hangolhatjuk. Az egyik, durvább, de radikálisabb eredményekhez vezető megoldás, ha a kulcsokat használjuk. Kisebb (tercen belüli) változtatásokhoz jók a finomhangolók is. Ezek kis gombok a húrtartón, amik forgatásával hangolhatjuk a hangszert. Ezen kívül nagyon apró változtatások végezhetőek a húr kézzel való mozgatásával.
Sok esetben a hegedűn nem, vagy csak elvétve találhatók finomhangolók, mert a jobb hangzás biztosításához ezeket gyakran leszedik. Általában vagy az É, vagy az Á és É húron találhatók finomhangolók.
Elsőnek az Á húrt hangolják, 440 vagy 442 Hz-re, a többi húrt pedig kettősfogás segítségével hangolják be. A húrok egymáshoz való távolságát úgy is ellenőrizhetjük, hogy az egyik húr felénél letesszük az üveghangot (ekkor ugye az adott húr két oktávval felette lévő hangját halljuk), és ha a másik húron is ugyanott szól az üveghang, akkor a két húr egymáshoz képest pontos. Lásd még: hangmagasság.
A hegedűnél ritka a standardhangolástól való eltérés, ennek ellenére találhatunk rá a példát a komoly- (scordatura) és népzenében. Általában az alsó G húrt szokták A-ra felhangolni. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
