Köztudott, hogy Schubert (1797-1828) idejében nem különült még el a komolyzene és a könnyebb muzsika úgy, mint napjainkban. Nem is ismerték e szavakat, még jóval később is csak a "használati zene" kifejezés terjedt el. Lehet, hogy a 19. század elején még ezt a meghatározást sem értették volna meg, hiszen minden zenét valamilyen használatra szántak. Természetesen volt különbség alkalom és alkalom között, nemcsak más műfajú, de más súlyosságú zene kellett egy gyászszertartásra, más egy születésnapi köszöntőhöz, egy nyilvános hangversenyhez vagy a kamaramuzsikáláshoz. Természetesen a táncos összejövetelek szintén zenét igényeltek, akár reprezentatív udvari bálról volt szó, akár vasárnapi kirándulással egybekötött baráti mulatságról. Voltak ugyan tánczenére specializálódott szerzők, mint például a Strauss-dinasztia tagjai, de néha a legjelesebb komponisták is írtak egy csokorravaló igazi, tánckíséretre szánt talpalávaló muzsikát. Ez a műfaj is lehetőséget adott minőségi darabok komponálására, ráadásul még honoráriumot is szívesebben fizettek érte, mint valamely nehezebben előadható, bonyolultabb műért.
Schubert kortársa, Leopold Sonnleithner szem- és fültanúja lehetett ezeknek az alkalmaknak. Így emlékezik: "Schubert gyakran járt el ismerős vagy baráti családokhoz házibálokra, táncmulatságokra. Ő maga sohasem táncolt, de mindig készséggel vállalkozott arra, hogy a zongora mellé üljön, és órákon át improvizálja a legszebb keringőket. Ami megtetszett neki, azt szívesen megismételte, s jó néhányat később le is írt belőlük."