Paganini, Niccolo
Zeneszerző, hegedűművész

A mai értelemben vett hangszeres virtuozitás első, soha utol nem ért mestere Genovában született 1782. október 27-én. Apja egy hajóstársaság szerény részvényese volt. Mint lelkes zenerajongó és tehetséges mandolinjátékos, fiának ő maga adta az első hegedűleckéket. Két éwel később a San Lorenzo székesegyház karnagya, Giacomo Costa folytatta a tanítást, és 1793-ban, kilencéves korában Paganini már nyilvánosság előtt is fellépett. Tanulmányait Parmában, Alessandro Rolla irányítása mellett folytatta tovább. 1797-ben indult első hangversenykörútjára, 1801-ben azonban visszavonult a szerepléstől, mert beleszeretett egy előkelő hölgybe. Az idill 1804-ig tartott, ekkor visszatért Genovába, ahol komoly munkába kezdett: gyakorolt és komponált. A következő évben Napóleon húga kinevezte piombói udvari karmesterévé. 1828-ban mutatkozott be Bécsben, kápráztató sikerrel, majd bejárta Ausztriát, Csehországot, Lengyelországot, Bajorországot, Poroszországot; 1831-ben Párizsban vendégszerepelt óriási feltűnést keltve, innen Londonba vitt útja, majd Skóciában és Írországban adott hangversenyeket. Visszafelé ismét megállt Párizsban, ahol Berlioznak megbízást adott, írjon valamit Stradivari-féle brácsája számára: ennek a megbízásnak eredményeképpen keletkezett a Harold-szimfónia (amelyet egyébként maga Paganini sohasem játszott). 1834-ben visszatért Olaszországba: élete utolsó éveiben élvezhette mindazt a vagyont és világhírt, amit mozgalmas pályája során szerzett. 1840. május 27-én Nizzában hunyt el, ötvenhét éves korában .

Műveinek értéke nagyrészt abból fakad, hogy azokat Paganini maga játszotta, és a maga „boszorkányos”, „sátáni” hegedűtechnikájára méretezte. Ennek az előadásmódnak igazi varázsa a leírt kottából nem könnyen elevenedik meg, és középszerű hegedűs hiába is próbálkozik felidézésével. A hangszeres virtuozitásnak ez a foka már túlnőtt a hegedű négy húrján és eszménnyé magasodott: Schumann, Liszt, Brahms ezt az eszményt kívánta a zongora adottságainak megfelelően átvenni, felismerve Paganini hangszertudásában a mély zeneiség egyik forrását. Paganini szólóhegedűre írt Capricciói valóban a hangszerjátéknak olyan bravúros fokát követelik meg, mint a maguk korában Scarlatti zongoraszonátái — ugyanakkor zenei szempontból is méltó követői ezeknek.