Mozart, Wolfgang Amadeus
Zeneszerző

Több mint hatszáz alkotását alig három évtized alatt komponálta. Ez idő alatt kellett bejárnia a fejlődésnek szinte felmérhetetlen útját a kor zenei köznyelvének hibátlan elsajátításától a géniusz sajátos megnyilatkozásának egyedi kifejezésmódjáig; a salzburgi szolgálat biztonságos, de megalázó korlátaitól a nem kevésbé megalázó anyagi viszontagságokkal teli bécsi „szabad” művészpályáig; a gáláns rokokó stílustól a tudós kontrapunktikáig; valóságosan és jelképesen eljutni Johann Christian Bachtól Johann Sebastian Bachig!

1756. január 27-én született Salzburgban. A legendás csodagyermek korai éveinek legjelentősebb személyisége, mestere, az apa Leopold Mozart, aki maga is kiváló muzsikus, hegedűpedagógus. Ő ismeri fel idejekorán a kisfiú zsenialitását, amelyet szakszerű irányításával. szigorával és nem utolsó sorban gyakorlati érzékével a rendszeres zenei diszciplina és ugyanakkor a kellően propagált nemzetközi karrier kettős vágányára terel. 1762-ben Münchenben, Linzben és Bécsben szerepel a csodagyermek; uralkodók kegyének irigyelt részese, a hölgyek dédelgetett kedvence, a társaság divatos apró hőse. A következő évben Párizsban mutatkozik be, majd Londonba látogat a vállalkozó szellemű család. Itt alakul ki Mozart és Johann Christian Bach emberi és művészi szempontból egyformán mély kapcsolata.

A nagyszabású utazás 1766-ban ér véget, amikor Németalföldön keresztül Salzburgba tér haza Mozart, hogy alapos tanulmányokkal mélyítse zenei ismereteit, és néhány alkalmi konpozícióval a hercegérsek előtt is tanúságot tegyen fejlődéséről. A következő kirándulás színhelye Bécs, időpontja 1768. Itt operaírással kísérletezik (La finta semplice, K 51) és bemutatásra kerül Bastien és Bastienne (K 50) című pásztorjátéka. Bécsi tartózkodása alatt két szimfóniát is komponál (K 45 és 48). Salzburgba visszatérve a hercegérsek koncertmesterré nevezi ki, az apa azonban újabb utazást készít elő számára: első itáliai útját (1770-71), amit — rövid salzburgi tartózkodás után — hamarosan egy második (1771), majd egy harmadik követ (1772-73). Ezeknek az utaknak óriási művészi jelentősége korántsem merül ki olyan — bár fontos — külső eseményekben, mint Padre Martini leckéi, a bolognai Filharmonikus Akadémia kitüntető tagsága vagy a különféle operaírásra való megbízások. Az ifjú Mozartot itt egy életre szóló benyomások érik, megismerkedik az olasz komoly- és vígopera stílusával, az énekhang kezelésével, a vokális polifónia törvényeivel és a hangszerelés technikájával. Mire Salzburgba visszatér, már mindennek fölényes birtokában írja meg első zongoraversenyét (K 175), négy szimfóniáját (K 183, 200, 201, 202) — amelyek között már olyan mestermű is születik, mint a „kis” g-moll szimfónia — zongoraszonátáit és a Thamos című dráma kísérőzenéjét, amely a Varázsfuvola előfutára. 1775-ben nagy sikerrel hozzák színre Münchenben La finta giardiniera (Az álruhás kertészleány, K 196) című operáját. Salzburgban azonban egyre nehezebben viseli el Hieronymus érsek udvarának provinciális légkörét, merev és kényszerű fegyelmét. Újabb külföldi útjára anyja kíséretében indul el 1777-ben. Az út végcélja ismét a francia főváros, közbeeső állomásán, Mannheimben azonban hosszabb időt tölt Mozart, részben a kiváló mannheimi muzsikusok és a város ihlető hatású zenei élete marasztalja, részben Aloysia Weber énekesnő, akinek kegyét hiába próbálja elnyerni. Mozart és anyja 1778 márciusában érnek Párizsba, ez alkalommal azonban a csodagyermek varázsa már szertefoszlott, az érvényesülni vágyó tehetséges fiatal muzsikus pedig nem jelent szenzációt a franciák számára. A közvéleményt Gluck és Piccinni párthíveinek harca foglalkoztatja. Mozartra alig figyel fel valaki. A hiábavaló próbálkozások megaláztatásait megrendítő csapás tetézi: áz édesanya halála. A „párizsi” szimfónián (K 297), a Noverre számára komponált Les petits riens című balettzenén (K 299b), valamint számos zongoradarabon (közöttük a baljós hangulatú a-moll szonátán, K 310) kívül egyetlen szép emléket visz haza magával Párizsból: a Johann Christian Bachhal való ismételt találkozásét. De hazatérése során útba ejti Münchent, hogy az időközben ott megtelepedett Weber családot meglátogassa, és itt még az Aloysiával való végső szakítás keserű poharát is ki kell ürítenie a huszonkét esztendős Mozartnak. Az 1779—80-as évet Salzburgban tölti, majd 1781-ben a müncheni karneválra megírja Idomeneo című operáját. Még ugyanebben az esztendőben végleg leszámol a salzburgi szolgálattal, Bécsben telepszik le, újra felveszi a kapcsolatot a Weber-családdal, esztendő múltán házasságot köt Constanze Weberrel, és befejezi a Szöktetés a szerájból című operát.

A következő időszak a konszolidációé: Mozart megkísérli, hogy mint szabadon alkotó zeneszerző, művei tiszteletdíjából, koncertezésből és tanításból éljen meg. E hármas funkciójának nagyszerű eredménye zongoraversenyeinek ragyogó sorozata, amelyet nyilvános hangversenyein („akadémiáin”) maga mutatott be. De ez az új korszak jelenti egyben a „gáláns” stílussal való végső leszámolást is az ekkortájt élményszerűen felfedezett és behatóan tanulmányozott „tudós” stílus javára. Johann Sebastian Bach néhány művének megismerése revelációszerűen hat Mozartra, és kései, érett kompozícióin ez a hatás jelentőségteljesen mutatkozik meg. Egy időben az uralkodó, II. József is mutat némi jóakaratot irányában, megbízást kap a Schönbrunnban rendezendő ünnepségen bemutatásra szánt Szinigazgató (K 486) c. rövid vígopera komponálására, sőt, a szövegíró Lorenzo da Ponte közbenjárására azt is megengedi a császár, hogy Beaumarchais hírhedt Figaro lakodalma című komédiájából olasz nyelvű vígoperát írjon. Mindkét bemutató 1786-ban zajlik le. A Figaro (K 492) Prágában is színre kerül, és óriási sikere nyomán Mozart az ottani olasz operatársulattól újabb vígoperára kap megrendelést: a Don Giovanni (K 527) című — ugyancsak Da Ponte librettójára készült — „játékos dráma” e megrendelésnek köszönheti létrejöttét. 1788-ban Mozart újabb barokk zenei élményekkel gazdagodik: Van Swieten báró oratórium-előadásai számára Händel több művét készíti elő, szükség szerint a hangszerelésen is módosítva. Utolsó, nagyszerű szimfóniái is ebben az évben íródnak, a zeneszerző anyagi helyzete azonban változatlanul labilis, olykor kétségbeejtő, s bár a császár kinevezi kamaramuzsikusának, Mozart életkörülményein ez mit sem javít. A következő évben, németországi körútja során eljut Lipcsébe, ahol Bach tanítványa a „Singet dem Herrn” motetta előadásával újra felébreszti érdeklődését Bach zenéje iránt. Bécsbe visszatérve ismét ellepik az anyagi gondok, feleségének szüntelen gyengélkedése; az a reménysugár, amit II. József újabb operai megbízása megcsillant (a da Ponte szövegkönyvére írt Cosi fan tutte), a császár halálával mindörökre szertefoszlik, mivel utóda, II. Lipót nem rajong a zenéért. Kétségbeesett helyzetében elfogadja Schikaneder színigazgató ajánlatát egy látványos fantasztikus mesejáték komponálására, amely a külvárosi színház közönségét vonzaná, és amelynek szövegét maga a vállalkozó szellemű, sokoldalú Schikaneder írná. Ez a látványos, hatásos – és valóban nagysikerű – mesejáték a Varázsfuvola (K 620), amelynek előadásain Mozart még utoljára élvezheti a – mint maga írja egyik levelében – „csendes siker” melengető napfényét. A következő megbízás már baljós körülmények között kéri fel a zeneszerzőt egy gyászmise komponálására, amelynek során Mozart nemegyszer érzi, hogy a maga temetésére ír kísérőzenét: ez a mű a d-moll Requiem, amely sajnos halálos betegsége miatt befejezetlen maradt (a Lacrymosa-tétel közepe utáni részt később tanítványa, Süssmayer fejezte be). Mozart 1791. december 5-én  hunyt el Bécsben, hamvait jeltelen sírba temették.