A fából faragott királyfi (op. 13, BB 74) című egyfelvonásos táncjáték Bartók Béla második színpadi műve, néhány évvel a Kékszakállú herceg vára című opera után (miután a Lipótvárosi Kaszinó operapályázatának bírálóbizottsága 1911-ben játszhatatlannak ítélte és visszautasította), az első világháború idején (1914—1916-ban) készült. Bemutatóját 1917-ben a Budapesti Operaházban Egisto Tango vezényelte, Bánffy Miklós díszleteivel és Balázs Béla rendezésében.

Ez a mű táncjáték, és — akárcsak az opera — Balázs Béla szövegére készült. A fából faragott királyfi még 1912-ben jelent meg a Nyugatban, és az író visszaemlékezése szerint az új szövegkönyv elkészítésére maga Bartók kérte. A zeneszerző mindenesetre 1914 áprilisában kezdte a táncjátékot komponálni.

Történet

A reggeli napsütésben a Királykisasszony lépdel ki várából és gondtalanul játszadozik az erdő szélén. A szomszéd várból a Királyfi jön elő, világlátás céljából. A Tündér visszaparancsolja a Királykisasszonyt és így megakadályozza a két másik szereplő találkozását. Ám a Királyfi az ablakon át megpillantja a leányt és szerelmes lesz belé. Ez adja a mű alapkonfliktusát.

A Tündér parancsára a fellázadó természet nem engedi, hogy a Királyfi a Királykisasszonyhoz jusson. Ám a Királyfi szerencsésen jut át az öntudatra ébredő erdő és a medréből kilépő patak képezte akadályon és újból találkozhat a leánnyal. Bábot készít, amellyel kicsalogatja a Királykisasszonyt várából.

Ám a Királykisasszony az igazi Királyfit figyelemre se méltatja, hanem inkább a Tündér által megelevenített bábbal táncol. A bánatos Királyfi a természetben nyer vigasztalást. A Tündér virágpalástot, virágkoronát ad rá. Az erdő királyaként visszatérő ifjút a Királykisasszony most szívesen fogadná, annál is inkább, minthogy a fából faragott királyfi egyre nehézkesebben mozog, végül újból élettelen fadarabbá válik.

Ám az igazi Királyfi elfordul a Királykisasszonytól, akinek ezután az erdő is útját állja. A Királykisasszony pedig nem képes áthatolni a fák sűrűjén. Kétségbeesés és szégyen vegyül érzéseiben; eldobja királyi ékességeit és levágja haját. A Királyfi ekkor magához vonja és együtt elindulnak, miközben körülöttük elcsendesedik a természet.

Zene

A muzsika hangján elárad a magyar népdal tisztasága és üdesége, de felismerhetjük benne a szenvedélynek azt a vallomásos-személyes tónusát is, amely már a Kékszakállú zenéjében megszólalt.

Bartók zenéje három fő szakaszra tagolja ezt a történetet. Erről maga a szerző így nyilatkozott: "Az első rész a királykisasszony és a fabáb táncának befejezéséig terjed. A második, amely az elsőnél jóval nyugodtabb, tipikusan középtétel jellegű, és a fabáb újra való megjelenéséig tart. A harmadik rész tulajdonképpen megismétlése az elsőnek, de az első rész tagozódásának fordított sorrendjével, amit a szöveg természetszerűleg megkövetel."

A népzene egyértelműen világos körvonalaival rajzolja meg Bartók a táncjáték szereplőit, a természetet pedig megkapó költészettel ábrázolja.

Wagnerre visszautaló romantikus természet- és lélekzenék, a korabeli közép-európai komponistákra oly jellemző groteszk és ironikus hangvétel (fabáb), másfelől a mesei hang megalapozását szolgáló népdalszerű melódiák (pataktánc, botfaragás) az 1900-as évek elejei "nemzeti szecessziós" stílusra való utalás.

Szvitek

Bartók a hangversenyszerű előadások számára utóbb egy Szvitet, illetve egy Kis szvitet állított össze az egyfelvonásos táncjáték zenéjéből.

A táncjáték zenéjéből készült zenekari szvit 1931-ben hangzott fel először Budapesten.