Schubert, Franz
Zeneszerző

Bécs külvárosában, Lichtenthalban született 1797.  január 31-én, apja tanító volt. A muzikális család tagjai tevékenyen hozzájárultak a rendkívül tehetséges gyermek zenei kiképzéséhez: apja hegedűre, bátyja zongorára tanította, és házi vonósnégyesükben hamarosan ő játszotta a brácsaszólamot. Hatéves korában kezdett komponálni, tizenegy évesen a bécsi „Sängerknaben” udvari énekkar tagja lett. Három esztendőn át Salieri volt a mestere. 1814-ben fejezte be első operáját (Des Teufels Lustschloss), ugyanebben az évben apja mellé került tanítónak, hogy ilymódon elkerülje a katonai szolgálatot. Négy év múlva búcsút mondott ennek a fárasztó és számára terhes hivatalnak, s megpróbált „szabad” művészként megélni — új életmódja azonban sok megpróbáltatást, nélkülözést hozott számára. Időnként óraadásból tengődött, két ízben Magyarországon is működött, 1818 és 1824 nyarán Esterházy gróf zselizi kastélyában a család leányait tanította zongorázni. Több ízben tett ausztriai hangverversenykörutakat Vogl operaénekessel, aki dalait sikerre vitte. Baráti köre, a bensőséges házi muzsikálások és kedélyes „schubertiádák” ihlető, lelkes közönsége pótolta számára az igazi nagyközönséget, amelyhez életében tulajdonképpen soha nem jutottak el alkotásai; nem volt jó üzletember, és a haszonleső kiadók csak ritkán vállalkoztak művei megjelentetésére. Ez lett a sorsa színpadi műveinek, de sikertelenek maradtak egyéb próbálkozásai is, amelyek különféle karmesteri állások elnyerésére irányultak. Egyetlen önálló szerzői estjét már súlyos betegen rendezte meg 1828 tavaszán. Ugyanez év november 18-án meghalt, anélkül, hogy kortársai felismerték volna művészetének igazi jelentőségét.

Az utókor is hosszú ideig hamis képet őrzött erről a művészetről: a köztudatban egyre az a Schubert élt, akit mintegy hatszáz dalának elenyésző töredékéből, azoknak is inkább sekélyes átiratai révén ismert a zenehallgatók széles köre, és főként az, akinek népszerű melódiáiból a Három a kislány című, hamis Schubert-portrét rajzoló operettet utóbb összeállították. Ennek a biedermeier érzelmességű, idillikusan ábrándos Schubertnek a képét közkeletű rézkarcok hatásosan ábrázolták a „Schubertiádák” kedélyes körében, és ez a kép túlontúl sokáig — úgyszólván egészen napjainkig — elhomályosította annak a Schubertnek a vonásait, aki az Erlköniget tizennyolc éves fővel megzenésítette, és aki művészi testamentumaként a Winterreise monumentális dalsorozatát hagyta reánk; az édeskés operett túlságosan ismert lett ahhoz képest, hogy milyen kevesen ismerték a „nagy” C-dúr szimfóniát és a posztumusz B-dúr zongoraszonátát!

Schubertet a paradoxonnak tűnő „klasszikus romantikus” jelzővel illeti az elemző zenetörténet, mivel művészete Mozart és Beethoven alkotásának tudatos folytatása, és mondanivalója a klasszikus formák kereteibe illeszkedik. Ami romantikussá teszi, az a hangzás igényén, a hangzás szépségének valósággal fizikai vágyán túl a vándorlás állandó attitűdje — ennek természetes velejáróival, a táj szeretetével és a távoli otthon nosztalgiájával, a közösségből kirekesztett vándor magányának gyötrő fájdalmával. Mindez a Szent Szövetség Bécsének körülményei között érthető életérzése az olyan művésznek, akiben tettrekész elszántság és erő híján csak a szabadság nosztalgiája van meg. Ezek a tulajdonságok jelölik ki Schubert művészetének határait, de e határokon belül zenéjének intenzitása, érzelmi telítettsége, kifejező ereje, atmoszféra teremtő varázsa páratlan. Általában a parttalan álmodozás birodalmában otthonosabb, mint a kemény markolású, konciz szerkesztés területén, de álmai egy világ teljességét tárják a hallgató elé és olykor a végtelent is megsejtetik.